A csomag

Csomagod érkezett Bécsből. Egy ideig csak bámultad, aztán úgy döntöttél, nem nyitod ki.

Próbáltál visszazökkenni a mókuskerékbe, de rájöttél, már nem vagy ugyanaz az ember, aki azelőtt voltál. Megváltoztatott az utazás, másként tekintesz a dolgokra, mint előtte. Nagy lépésre szántad magad, amikor elhatároztad, hogy egészen egyszerűen csukott szemmel ráböksz a térképre, és elutazol az ujjadhoz legközelebb lévő városba.

Mindig is ezt szeretted volna, körbeutazni Európát, de nem tetted.
„Miért vártam eddig?” – kérdezed magadtól újra és újra. Ugye már tudod a választ? Gúzsba kötött a saját félelmed, az, hogy idegen helyre mész, idegen nyelven beszélő emberek közé, és fogalmad sem lesz arról, hol fogsz aludni, mit fogsz enni, vagy egyáltalán, mit fogsz csinálni. Az utolsó percben majdnem leszálltál a vagonról, végül mégis győzött az az éned, aki megfogadta, hogy már csak azért is megteszed, mert a barátaid kinevettek, a szüleid megpróbáltak lebeszélni róla, azt mondták, nem tudod megcsinálni.
A szíved együtt zakatolt a vonattal, miközben áthaladtál a határon, ami egyúttal – még ha te fel sem fogtad –, a gyermeki léted határa is volt. Úgy tört össze a kicsiny világod, mint egy kristályüveg, amikor leszálltál az ausztriai városban. Ismeretlen emberek körülötted, lelked mélyén mégis valaki ismerőst kerestél a peronon. Észre sem vetted, hogy visszatartod a lélegzetet, amikor meghallottad, hogy valaki magyarul beszélt a közeledben, ám az emberáradat messze sodort az illetőtől. Közben eszedbe jutott, mit súgott neked a nagybátyád, mielőtt elbúcsúztatok otthon, és kicsit megnyugodtál: magyarok mindenhol vannak.

Mélyet sóhajtottál, megigazítottad a válladon lévő táskád, amibe csak a legszükségesebb dolgokat pakoltál, és hagytad, hogy a tömeg a kijárat felé irányítson: legyen hát, aminek lennie kell. Általános iskolai nyelvtudásod, csak arra volt elég, hogy vegyél magadnak néhány zsömlét az első pékségben. Amikor útbaigazítást kértél a legközelebbi szállóhely felé egy idősebb pártól, zavartan pislogtál rájuk, de nem merted negyedjére is megkérni őket, beszéljenek lassabban. Kezdtél bepánikolni, amikor egy óra alatt sem találtad meg a helyet, ahová irányítottak. Remegő kézzel nyúltál a telefonod után, megszegted a fogadalmad, amikor a technika segítségével keresed meg, és milyen megkönnyebbüléssel nevettél fel, amint ráébredtél, hogy egész végig ott volt az orrod előtt, az utca túloldalán.

Két napra kértél szobát, és az aktív csótányok, a falakat borító penész láttán, valamint a hányásszagtól, cigarettaszagtól bűzlő szobába lépve örültél a döntésednek. Meggyőződtél, hogy az ágyad viszonylag tiszta, azért mégis lehajítottad a takarót a sarokba, mert megborzongtál, amikor eszedbe jutott, te mennyi időt töltöttél lepedőakrobatázással egy hasonló helyen. Alighogy vízszintesbe helyezted magad, az álommanó már szaladt is érted, megragadott, és egy nyavalyás maratonfutót is megszégyenítő sebességével rohantatok a tollasbálba, hogy néhány óra múlva hideg verejtékben úszva felriadj egy rémálomból.

A fürdőszobában megnyitottad a hideg vizet, és meg sem lepett, amikor a kezedben maradt a nyikorgó gomb.

„Mekkora klisé, hiszen minden horrorfilm így kezdődik!” – gondoltad, aztán úgy vélted, amilyen fáradt vagy, még az sem érdekel, ha valami sorozatgyilkos ront be a szobába, feltéve, hogy csendesen végez veled.

Csomagod érkezett Bécsből. Hatalmas, színes papírba bugyolált semmiségnek tűnt.

Utazásod másnapja meglepően jól indult, először is túlélted az éjszakát, és tizenegy órakor immár tele hassal igyekeztél körbenézni a látványosságok után. Már épp elkönyvelted, hogy csoda történt, mert semmi sem húzta keresztül a számításodat, amikor valaki ellopta a táskádat, míg te a Bécsi Állami Operaházat fényképezted. Komolyan elgondolkoztál, hogyan lehettél ennyire hülye, hogy őrizetlenül hagytad. Szerencsédre hallgattál a nagyapádra, aki ezerszer is megmondta, sose tarts sok pénzt a pénztálcádba. Áldottad az öreget, bár annyit hajtogatta neked, hogy szinte a könyöködön jött ki, és emiatt gyakran meg sem látogattad, ezúttal mégis hasznodra vált a tanítása.

Ebből kifolyólag átértékelted a helyzeted, a megspórolt pénzed nyolcvan százaléka a zoknidban lapult, a telefonod a zsebedben, a géped, amivel a fényképeket készítetted, a kezedben. Amit elvittek, abból az irataidat sajnáltad, na meg a szótárat, amivel elmehettél volna a rendőrségre feljelentést tenni, vagy csak egyszerűen megtudakoltad volna valakitől, mit is kell csinálnod, ha nincsen semmilyen okmányod, amivel igazolhatnád magad. Lenyelted a bosszúságodat, és úgy döntöttél, folytatod az utad, aztán a szállón kitudakolod, mi a teendőd ilyen szituációban.

Nagy álmod volt, hogy híres fotós legyél, de aztán benőtt a fejed lágya, mindeközben rájöttél, abból manapság lehetetlen megélni, főleg, ha rossz csillagzat alatt születtél, és nincs protekciód, aki pótolja a tehetséged a hatalmával. Mégis imádtál kattogtatni, pillanatokat megörökíteni.

Így történt akkor is, amikor lefényképeztél egy lányt. Nem látszott különlegesnek, teljesen átlagosnak tűnt. Kivételes – ha ugyan lehetett annak nevezni –, szépsége abban mutatkozott meg, ahogy ott ült, és szívta a cigarettáját – nem törődve azzal, hogy ezen a helyen tilos volt rágyújtani. A tartása, minden mozdulata arról árulkodott, hogy magasról tesz a szabályokra, mégis előkelőnek tűnt. A természetes fényben az arcvonásai homályba vesztek, vissza sem nézted a képet, de tudtad, hogy az életed addigi legjobban elkapott pillanata. Közelebbről megnézve a lány valójában egy vézna teremtés volt, akinek sápadt arcát sötétkék kendő fogta közre, alig lehetett pár évvel idősebb nálad.

Ideges lett, amikor rájött, hogy őt fényképezted le. Legnagyobb meglepetésedre magyarul kezdett szidalmazni, pár válogatott káromkodás kíséretében közölte veled, hogy egy hülye perverz vagy. De úgy tűnt, különösebben nem érdekelte a dolog, mert nem akarta elvenni tőled a gépet, nem szándékozott megütni téged, meg semmi olyannal nem próbálkozott, amit te megtettél volna a helyében.

Mikor felocsúdtál az első sokkból, amit anyanyelved viszont hallása okozott, sűrű bocsánatkérések közepette léptél közelebb a padhoz, amin a lány ült. Sosem gondoltad volna, hogy két nap alatt ekkora honvágya lehet az embernek, mint neked. Ebből az okból kifolyólag szerettél volna beszélgetésbe elegynyi rögtönzött modelleddel, de közelről megérezted azt az édeskés, fűszeres szagot, amit a bulikon is olyan sokszor észrevettél. Láttad a kivörösödött szemét, a pupillája meg majdnem akkora volt, mint egy öt forintos.

– Mi van? Akarsz te is egy slukkot? – kiabált rád, mire összerezzentél. Éppen távozni akartál volna, amikor tudatosult benned, hogy a kendő alatt nincs haja. Jobban megfigyelted, úgy tűnt, a bőre szürkés árnyalatot vett fel, és olyan vékony, mint a papír. Egy pillanatig azt hitted, egy élő zombi, de megláttad a fekete karikákat a szeme alatt, azt, hogy milyen szaporán veszi a levegőt. Amikor jobban szemügyre vetted a ruháját, észrevetted, hogy egy kórházi hálóinget visel a cipzáros pulóver alatt, amit csak félig húzott fel. Nem kellett hozzá orvosi diploma, hogy biztosan tudd, ez a lány nagyon beteg.

Csendben ültél mellette, amikor hirtelen beszélni kezdett hozzád:

– Szóval te is magyar vagy? – Felé fordultál, a szemében fájdalom és a fű mámora táncolt. Bólintottál. – Az szar ügy! – Már épp készültél vitába szállni vele, amikor tovább folytatta élete rövid történetét, mind a huszonhárom évét belesűrítette néhány röpke percben. – Én is az vagyok, vagy legalábbis voltam. Aztán kijöttem hajóra dolgozni, mert azt hittem, majd itt megkeresem a pénzt, hogy jó életem legyen. Szép volt, amíg tartott! Igen, mielőtt megkérdeznéd, tényleg jól kerestem. A fenébe is, pusztán a borravalóm több volt, mint két havi keresetem otthon. Ó, nem a testemet árultam!

– Én nem ítélkezek – felelted.
– Francokat nem! – vágta rá, majd bugyután elvigyorodott. – Bár igény éppen lett volna rá, de én katolikus családba születtem, tabu volt és bűnös is a házasság előtti dugás. Felszolgáló voltam, éjjel-nappal folyamatosan dolgoztam, mert vágytam arra, hogy néhány év múlva hazamehessek, és valóra váltsam az álmaimat. Nem akartam én nagy dolgokat. Hidd el, tényleg nem! – Egy percig elhallgatott, arca kisimult, mintha látná maga előtt az elképzelését, amit megosztott veled: – Csak egy jó karriert, egy kis házat akartam, egy kocsit a seggem alá, egy nyamvadt szőrös négylábút, egy társat, talán egy-két ízig-vérig rosszcsont lurkót. Tipikus magyar álom, mi? Aztán a hajót üzemeltető cég befuccsolt, így kötöttem ki itt, elvégre jó néhány évig laktunk itt a szüleimmel, hát úgy döntöttem, maradok és keresek valami új melót. Pár napig járkáltam a munka után, reggeltől-estig szinte lejártam a lábam, és éjszaka sírva ébredtem a heves görcsöktől, amely órákig nem hagyott visszaaludni. Ígéreteket kaptam. Ó, ha ígéretekből házat építhetnék! Ember, a fél világ az enyém lenne...
– Ismerős – kotyogtál közbe, mire ő furán végigmért, mintha csak akkor tudatosult volna benne, hogy ott ülsz mellette, és nem magában beszélt.
– Ja, gondolom. – Ismét elcsendesedett, de te tudni akartad, miért lett belőle az ami: egy élőholt, láztól izzó szemmel.
– Mi lett azután? – sürgetted. Az arcodat nézte, talán hallucinált valamit, vagy arra volt kíváncsi tényleg érdekel-e, amit összehord neked.
– A pénz elfogyott, de új munkahely nem lett. Kértem pénzt apámtól, majd a barátaimtól, és ők boldogan segítettek, én meg fűt-fát ígértem, közben úgy hazudtam, mint a vízfolyás. Aztán egy diákbulin kötöttem ki, mindenki azt hitte, hogy én vagyok az új lány, így volt szállásom, kajám, sőt időnként még órára is bejártam. – Mosolygott, attól olyan elevennek tűnt. – Hamar megérkezett az igazi új lány, én meg továbbálltam, de legalább volt egy kivitelezhető tervem, míg nem találtam melót. Új kollégium, új suli, új hazugságok, egy kitalált, részletesen végiggondolt háttér, és lőn főiskolás lettem a bécsi zeneakadémián, és persze új álmokat szövögettem. – Mélyet szívott a cigarettájából, hátradőlt a padon, behunyta a szemét, aztán az ég felé fújta a füstöt. – Amikor összejött egy pultos állás, minden tök jól ment, egészen addig, míg a második hónapban el nem ájultam a műszakom közben. A kórházban ébredtem, jól éreztem magam, ráfogtam a fáradságra, és saját felelősségemre kisétáltam onnan. Gyűlölöm a fertőtlenítő szagát! Néhány nappal később megint rosszul lettem, de jól voltam. Sosem nyafogtam, szóval bebeszéltem magamnak a vércukorszint zuhanást, és ettem néhány falatot. A következő alkalommal, amikor elvesztettem az eszméletemet az utcán melóba tartva, egy kicsit hosszabb ideig voltam kiütve, közel két teljes napig. Soha nem rohantam orvoshoz, ha valami nem úgy működött, csak ha már késő volt. – Keserűen felnevetett. – Hát hoztam a formám!
Sajnáltad a lányt, úgy szeretted volna megölelni, vagy legalább valamit tenni érte, mert már tudtad, mi következik.
– Kiderült, hogy van egy másik élőlény bennem, pedig én allergiás vagyok a rákra. – Az arcodra kiült a zavarodottság, mire ő ismét mosolygott. – Bocs, akasztófahumor... Tudtad, hogy rák a csillagjegyem? Hehe! A csillagjaim elcseszték nekem. – Hisztérikusan felnevetett, de hamarosan könnyek patakzottak az arcán, amiket dühösen letörölt a pulóvere ujjával. – Otthon is gáz van apámmal, így nem szóltam senkinek. Kemo, sugár, ilyen kísérleti kezelés, meg olyan kísérleti cucc. Egy darabig bírtam cérnával, de csesszék meg! Ha engem kérdezel, inkább állnék egy sor fegyveres katona elé kivégzésre, minthogy újra visszamenjek azoknak a rohadékoknak a kezei közé. Nézd már, milyen sápadt vagyok, mert kiszívták már az összes véremet! Bocs.
– Tudom, akasztófahumor.
– Szóval úgy döntöttem, hogy halálra füvezem magam, de sajna már arra sem telik. – Elpöckölte, ami a spangliból megmaradt, aztán szomorúan rád nézett. – Új vagy itt?
– Nemrég jöttem.
– Miért?
– Világot látni.
– Miért?
– Meghalt az anyám.
– Sajnálom – mondta neked az a lány, aki hamarosan meg fog halni.
– Én is. – Csakhogy nem tudtad, mit is sajnálsz valójában.
– Van egy egyességem, én megmutatom a várost, te meg fizeted a zöldemet. Nos?
– Oké – bökted ki néhány pillanattal később.

Csomagod érkezett Bécsből. Szürke csomagolású apróságnak látszott, ennek ellenére sokat jelenhetett.
 

Két hét sok idő, attól függően, hogy mivel és kivel töltöd el, lehet pokolian hosszú, vagy épp borzasztóan rövid egy-egy nap. Rengeteg helyen jártatok, nem a híres épületeket néztétek meg, hanem azokat, amik a lány számára fontosak voltak. A parkban, ahonnan elindultatok, csattant el az első csókja, a Rathausplatz adott otthont az első munkahelyének, a Wildpredstraßén található az a ház, ahol elvesztette a szüzességét. Nem is gondoltad, hogy ennyi első létezik egy ember életében: szavak, lépések, barátok, csalódások, sikerek, iskolák, ellenségek és szerelmek, munkahelyek, veszteségek, álmok, hitek.
– És ez az a hely – suttogta elkeseredetten a Bécsi Opera előtt, miközben te éppen megörökítetted őt egy újabb fényképen –, ahol minden álmom összedőlt, mint egy kicseszett kártyavár. Tudod, itt dolgoztam volna, énekes lettem volna. Ez volt az új cél, amit kitűztem magam elé, énektanárra gyűjtöttem, és arra a rohadt drága főiskolára. Jó voltam, tényleg, bár hallhatnád!
– Hát mutasd meg! – kérted.
– Itt? Most? – Ismét nevetett, bármennyire is kegyetlenül elbánt vele a sors, és bármilyen fájdalmakkal küzdött, nem mutatta, nem sírt, irigyelted a vidámságáért, a mosolyáért. Tudtad, hogy te a sarokba bújva zokognál, gyászolnád a füstbe ment terveidet, a soha be nem következő jövődet. – A betegség elvette a hangomat.
Percről percre újat tanultál tőle, miközben teljesen elfelejtetted, miért is keltél útra. Azt hitted, nem veszi észre, úgy gondoltad, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a te panaszáradatodat hallgassa. Figyelted őt, és észre sem vetted, hogy ő éppúgy figyel téged.
Nem ismerted korábban, de betegség ide vagy oda, a fájdalmak és drogok ellenére kegyetlenül őszinte, okos, talpraesett, időnként bosszantó nőszemély volt. Könnyedén helyére illesztett minden mozaikdarabot, se köpni, se nyelni nem tudtál, amikor váratlanul rákérdezett:
– Szóval miben is halt meg anyukád?
– Beteg volt.
– Tényleg? – kérdezte némi iróniával a hangjában. – Nem is gondoltam volna, pedig már párszor említetted. Szóval, miért is menekültél el?
– Nem menekültem. – A kelleténél ingerültebben feleltél, mire ő csak a szemét forgatta. A csendet végül mégiscsak te törted meg: – Valami latin katyvasznak nevezték az orvosok, nem emlékszem, csak azt tudom, hogy genetikailag öröklődik, így ötven-ötven százalék az esélyem, hogy én sem fogom megélni a negyvenkettőt.
– Szívás!
– Ja, az. – Aztán rájöttél, hogy éppen egy olyan emberrel beszélsz, aki még a huszonnégyet sem fogja. Mondani akartál valamit, mire ő felpattant, és már egészen másról beszélt. A buszon ültetek, titokzatos módon nem árulta el, hova tartotok. – Ez itt a Duna-torony. Imádom ezt a helyet! – Hangjában gyermeki lelkesedés csengett. – Gyere, nézzük meg, olyan gyönyörű innen a kilátás!
Mosolya ragályos volt, még akkor is, amikor megesketett, hogy elmész a vizsgálatra, negyvenvalahány év, mégiscsak több, mint ami neki jut.

Csomagod érkezett Bécsből. Ezernyi dolog lehetett benne, emlékek, amelyeket soha nem vehetnek el tőled.

Füves cigik mámora, amelyek a hétköznapokban józanul is veled maradtak. Édes levendulaillat, fájdalomtól és láztól csillogó szempár, ártatlan gyermeki mosoly, különleges hang, amely még ennyi idő után is a füledben cseng. Gondtalannak tűnő nappalok, kínokkal, könnyekkel, beszélgetésekkel fűszerezett esték. Jó tanácsok és lehetetlen célkitűzések, élj helyette, élj úgy, ahogy ő szeretett volna. Nevess, ha pokoli a fájdalom, örülj minden napnak, hiszen ajándék, még akkor is, ha nem mindig szeretnéd kibontani az aznapi csomagocskádat! Légy az, aki ő nem lehetett: sikeres ember, legyen egy kutyád, egy kocsid, egy szép ház garázsban, és legyen egy párod, akitől gyerekeid születnek.

Csomagod érkezett Bécsből. Már nincs kinek visszaadnod. Talán... Talán tovább kéne küldened.