Szép napot mindenkinek, helló, sziasztok!

Hogy vagytok? Remélem, jól. Rendhagyó módon nem Liliana fog bemutatkozni, hanem én fogom bemutatni őt nektek. Éva vagyok, és újságírónak tanulok, így afféle interjúként próbálom meg megismertetni veletek az oldal tulajdonosát és íróját.

Tudni kell róla, hogy ez a cserfes, szószártjárt lány imád beszélni, viccelődni és tanácsokat osztogatni, de amint ő kerül szóba hihetetlen módon igyekszik átterelni másra a témát. Lassan egy hete panaszkodik, hogy nem tudja megfogalmazni a bemutatkozását, holott egy tizenakárhányoldalas novellát megírt helyette. Erre én felajánlottam a segítségem, mire ő nem a legnagyobb lelkesedéssel, de igent mondott.

Nagyon is elfogult vagyok vele szemben, hiszen nagyon régóta ismerem, és talán egy vagyok azok közül a kevés emberekből, akik a közvetelen környezetében tudják, mit is csinál a szabadidejében. Nem is húzom tovább a szót, hanem felteszem az első kérdést:

Miért kell az álnév?

Mert anélkül meztelen lennék. Olyan, mint egy álarc, eltakar a világ elől. 

Miért pont Fehér Liliana?

A Liliana név az internetes publikálásom óta elkísér. Akkoriban ő talált meg engem, és nem én őt. Talán hihetetlennek hangzik, de amikor azon törtem a fejem, hogy milyen néven is regisztráljak az amatőr írói oldalra, valahogy mindenhonnan ez a név jött velem szembe. Mivel tetszett is, hiszen szép a hangzása, nőies, ugyanakkor a kedvenc virágom a liliom, hát nem filóztam rajta sokáig. 

A „Fehér” vezetéknév egy kicsit később jött, és kezdetekben az írói „ártatlanságomat” jelképezte, ami mára már kissé nevetségesnek tűnhet, hiszen ha valaki olvasott már nálam, akkor ráébredhetett – hogy egy-két írást leszámítva –, egy író barátom szavaival élve cseppet sem „szűziesek”.

Mit értett ő a szűzies alatt?

Amolyan minden jó, ha a vége jó típusú erotikamentes, vérszegény írásokat.

Á, így már világos a dolog! Írónak tartod magad?

Ha a kérdést kéne tisztázni, hogy ki író, akkor én azt felelném, hogy az, aki képes tanítani valamit a közönségének. Hogy elvarázsolja az olvasót, és kiszakítsa a hétköznapi kis világából. Bizonyára ezzel nem midenki ért majd egyet, hiszen egyesek szerint író az, aki meg tud élni az írásaiból. De tudtom szerint Magyarországon ma, ez lehetlen, de van egy-két olyan ismerősöm, akinek ez a vágya, és kívánom, hogy sikerüljön nekik.

Nem válaszoltál. Írónak tartod magad?

Amatőr írónak, igen, aki még csak a felszínt karcolgatja, de azért töretlenül próbálkozik jobb lenni.

Miért?

Miért akarok jobb lenni, vagy miért írok?

Tudtom szerint én rakom fel neked a kérdéseket, de tudod mit, válaszold meg mindkettőt!

Azért írok, mert valahol ott bent önkifejezésre vágyok, és nincs tehetségem a rajzoláshoz, festéshez, vagy épp nem játszom egy hangszeren sem. Annó szégyellős voltam közönség előtt énekelni, vagy kiállni szavalni. Ma már ez nem így van, de akkoriban találnom kellett valami mást, ami csendes, sőt néma, névtelen, mégis ismerős, de a jó helyen és jó időben hangosan visszhangzik.

Úgy érted, kiállnál felolvasni egy-egy írásodat?

Dehogyis!

Akkor nem értem.

Hogy olvasol? Hangosan? Nem, ahogy a legtöbb ember sem. Névtelen, mert nem tudod ki írta, de mégis ismerős, hiszen úgy érzed, rólad szól. Jó hely alatt azt értem, amikor egy-egy helyzet az olvasó lelkivilágában rezeg, akkor, amikor arra a leginkább szüksége van.

Így már világos, bár számomra azért némileg zavaros. Sokat mondogatod, hogy jobb akarsz lenni. Miért? Van valami célod az írással?

Maximalista vagyok magammal szemben, semmi sem elég jó, mindig van lehetőség jobbá tenni.

Nem pályázom írói babérokra, félek, az megtörné az alkotási szabadságomat. Persze, szeretném, hogy az írásaim minél több emberhez eljutna, és ott lenne az otthonukba, de nem azért, hogy ezzel pénzt keressek.

Addig jó, amíg ezt szeretem csinálni, ez számomra egy kikapcsolódás, egy mentőöv, amit szeretnék másokhoz is eljuttatni, hátha – másképp ugyan –, de neki is segítséget nyújtana. Az én világomban egy menedéket nyújtanék az olvasóimnak, ami mindenki számára ott lenne, aki rászorul.

Most mesélj nekem arról, hogyan is kezdted? Mi vezetett az írás mezejére? Mikor publikáltál először, és ha emlékszel még, akkor hol?

2007. 11. 12.

Hú, de pontos valaki!

Kinevetsz, ha azt mondom, hogy még megvannak ezek az emailek?

Nem, ez rád vall. Nem dobsz ki semmit, aminek számodra nagy jelentősége van. Miért lenne ez másképp az email fiókodban?!

Emlékszem akkoriban kaptam rá egy sorozatra, és kábé akkortájt vált „használhatóvá” az itthoni internet. (Értsd ezalatt a régi-régi lassú betöltéseket.) Emlékszem, hogy befejezték az egyik évad végén, majd közölték, hogy nem lesz tovább. Gyűlölöm, amikor valaminek így van vége, hiszen az én fejemben a sztori megy tovább, és szerencsére másokéban is, így keveredtem egy fanfiction oldalra, ahol olvasgattam a különböző verziókat a folytatásra.

Tisztán rémlik, hogy drága Nővérem megkérdezte, mi a fene az, ami miatt ilyen csendben maradok, majd elmondtam neki, mit olvasok. Félvállról megkérdezte, hogy „ez akkor olyan hely, ahová akár te is írhatnál, nem?” Akkor tudatosult bennem, hogy bakker, tényleg, ilyet én is tudok...

Mi van? Mit nevetsz?

Bocsánat, csak az a Lil, akit én ismerek gyűlöli a fanfictionokat, és úgy hallom, te is ezzel kezdted.

Ki kell ábrándítanom téged! Egy saját ötletű regény volt az első publikálásom, de tény van egy befejezetlen fanfictionom.

Mindig is nagy képzelőerőm volt, szóval ez nem okozott akadályt, hiszen mindig akadt ötletem, ihletem, csak épp sohasem írtam le.

Rémlik, hogy nálad nem papás-mamást játszottunk a barbikkal, hanem valami manós sztorit. Ahol te is ugyanolyan szereplő voltál, mint én, és az volt a feladatunk, hogy megvédjük a manókat.

Már most látom, hogy gyűlölni fogom ezt a fajta bemutatkozást! Remélem, ezt kihúzod innen!

Persze!

Nem hiszek neked, de mivel azt ígértem, én balga, hogy szabadkezet kapsz...

Még egy kérdés megválaszolatlan, hol publikáltál eleinte?

Sajnos a két oldalból egyik sem létezik már az első kedvencek közül, ahogy annak idején, először az „Amatőr Írók Tárháza”, majd egy nagyon aranyos kishölgy oldalán, akinek annyira fura neve volt, hogy mindig puskáznom kellett, mert nem bírtam megjegyezni. És most sem tudom, csak azt, hogy úgy másfél évvel ezelőtt megszüntette.

Kaptál véleményeket?

Hát olyat, hogy „jó, folytit!” igen, de olyan mélyreszántót csak egyet. Hálás vagyok (Egyesek, akiknek véleményeztem már írását, talán átkot mondanak.) az első igazi kritikaírómnak, Horváth Mihály, magyar tanárnak, aki talán nem is tudja, mekkora változást okozott az életemben, hogy őszintél leírta nekem, amit gondolt az akkori regényemről.

Meg mered mondani, mit írt?

Ó, igen. Hogy annak ellenére, hogy szép gondolatokat jelenítek meg és nem egy „megszokott” világba viszem, nincs semmi szépség az írásomban. Meglepő módon jól fogadtam, és igazat adtam neki. Nem volt mit tagadni, hiszen az egész párbeszédekből és egy-két mondatnyi leírásból állt.

Akkor kezdtem némileg megszállottan kutatni más írói közösségek után. Akkor találtam rá az ATK elődjére, és ott találkoztam Maggoth-tal, aki elvezetett a Karcolatra, onnantól pedig hát bőven lenne mit mesélni. Hiszen nagyon nagy segítséget kaptam, és láthatóan fejlődésnek induló palánta lettem. Szót kell ejtenem az Írnikékről is, ahol Obb nagyon sokat segített nekem.

Akkor lett belőled a gportálos berkekben híres Liliana, aki megmondja a frankót?

Hogy mikor kaptam az első olyan emailt, amiben valaki elküldte az írását, hogy mondjam el a véleményemet, arra nem is emlékszem. Karcolaton megtanult dolgokat tovább adtam, és aki szerette volna, azt nyúztam-húztam magammal a fejlődés útján. Azonban elég volt egyetlen megjegyzés, hogy elengedjem valaki kezét, hiszen, aki nem akarja, annak én hiába is próbálok segíteni.

Mikor keveredtél a Kacolatra, és hogy fogadtak?

Majdnem három évvel ezelőtt, decemberben. Néztél már szét ott? Láttad már, hogy fogadnak egy „tudatlan” kezdőt? Akkoriban azért jóval másabb volt a társaság, ma már azért kicsit „kedvesebbek”. De tudod mit?! Igazuk van, hiszen, ha valaki akarja, akkor náluk az első véresebb kritika után eldönti, hogy na, akkor csak magának ír, vagy megmutatja nekik, mire képes.

Gondolom, te utóbbi voltál, hiszen te az amolyan „azért is az orrotok alá dörgölöm, mit tudok” típus vagy.

Túl jól ismersz!

Sikerült bizonyítani?

A mai napig nem tudom biztosan. Én úgy érzem, hogy igen, de azért bőven van hová fejlődni, mégis ha most visszaolvasom a Karc előtti írásaimat, akkor a fejemet fogom, hogy hogyan vállalhattam fel ezt én. Később azért látom a javulást magamon, de az örök maximalista mindig javítgatna, átírna, de nagy nehezen megtanultam ezt a vágyat leküzdeni, vagy legalábbis ideig-óráig féken tartani.

Mesélj nekem egy kicsit az írásokról! Regényeket alkotsz?

Az első két-három éveben igen. Akkoriban született több elkezdett regény is, abból, így hirtelen átgondolva úgy öt-hat lett befejezve, aztán jött a Karcolatos idő, és felhagytam a regény írással, mert előbb rövidben alkoss hibátlant, aztán talán megpróbálkozhatsz a hosszabb terjedelemmel.

Szóval 2009-ben megszületett az első novellám. Aki addig hosszan írt az nem tudja levetkőzni, hogy bő lére engedje a történeteit. Szóval ez úgy tizenöt oldalnyi A/4-es oldalban kelt életre, egy halloweenes sztortit – meglepő módon –, egy boszorkánnyal a főszerepben. Szerintem a mai napig nem publikáltam sehol, aztán megírtam egy hónapra rá a „Jég” című novellát, ami önéletrajzi ihletésű volt, és elsőként a Karcolaton tettem közé. Szerinted?

Bátor tett volt.

Inkább ostoba! (Felnevet.)

Szóval akkor novellákat írsz?

Novella, novellaciklusok, belekóstolgattam ebbe-abba az epikus műfajokba, kerestem a hangom.

Megtaláltad?

Nem, még most is keresem. Ráuntam az állandó keresésre. Megbántódtam, csalódtam és  felhagytam az írással úgy egy-másfél évre.

Hiányzott?

Eleinte nem. Hirtelen több időm volt, filmeket néztem, könyveket olvastam. De az ötletek jöttek, és én leírtam a vázlatokat, mert a Mentorom azt tanácsolta, hiszen ennek még később hasznát vehetem. Négy spirálfüzetnyi anyag lett. Aztán az ATK is behalt, aztán amikor újjáélesztettük, valahogy a bennem élő sárkánykát is sikerült visszahozni.

Javítottam a régi novelláimat, aztán megleltem a vázlatfüzeteket, és elkezdtem megvalósítani az ötleteket. Úgyhogy visszatértem a regényíráshoz, amiket csak itt fogok bemutatni.

Tudod, nekem ez némileg lelki eredetű szükséglet. Ismersz, és tudod, hogy nem szeretem megosztani a gondjaimat, bajaimat, fájdalmaimat, de íróként mindezt megtehetem, anélkül, hogy más rajtam kívül tudná, mi a bajom. Hiszen még te sem tudod, mennyi a valóság és mennyi a képzelőerőm a történetekben.

Bemutatkozásnak legyen elég ennyi, hamarosan innen folytatjuk!